Horror

Gyakori eset, hogy a külső és belső egyetlen képben keveredik egymással. A belső felépítés, a belső szervek, belek, vér. Mihail Bahtyin groteszk testfelfogásról írva megjegyzi, hogy minden nép nem hivatalos beszédmódjában megtalálható. A horror műfaja rokonságba állítható a bahtyini karneváli hagyományokkal. Valóban, a legitim, klasszifikált filmes alkotásokkal ellentétben a horror, nyíltan mutatja és sokszor nyitja fel az emberi testet. Chris McGee találó megjegyzése szerint a horrorfilmek szó szerint megdolgozzák a nézők testét is. A latin horrere ige alapjelentése „borzad, borzasan feláll”, mint extrém helyzetben feláll a szőr a karunkon. A horrorfilm a borzongás kifejezetten fiziológiai reakcióját igyekszik kiváltani a nézőben.

A horror egyik legbevettebb eszköze a „mással”, „idegennel” való riogatás. A szörny lehet vámpír, farkasember, túlvilági démon, földönkívüli és még hosszan sorolhatnánk a példákat. Hitchcock Psychojával ugyanakkor a horror egy másik vonulata jelenik meg, ahol a szörnyeteget hétköznapi, normális külsejű emberek váltják fel. Rámutatva arra, hogy leghétköznapibb szituációkba, és életekbe - például a család – betörhet a borzalom. A maszkírozási technika fejlődése a hatvanas évek végén ismét a testre irányítja a figyelmet, ugyanakkor megjelenik a filmek politikai olvasatának lehetősége is. A filmek a nukleáris család, a férfinek alávetett nő, illetve a különböző etnikumok által felvetett kérdésekre is reflektálnak.

A horror egyik fajtájában a szörny egyedül vadászik, egyfajta szuperego, maszkban, mint A texasi láncfűrészes (The Texas Chainsaw Massacre) elmebeteg főhőse. A vidéki kisvárosba tévedő szabad szellemiségű fiatalokat kegyetlenül meggyilkolja, visszaállítva ezzel a kisváros hagyományos rendjét. A szörny másik fajtája csapatokban, tömegesen támad, mint például a zombi. A zombi eredetileg a vudu hitvilágban szereplő lény, akit a varázsló a halottaiból támaszt föl, hogy utasításaival irányíthassa. Ilyen lény szerepel az 1932-es Fehér zombi (The White Zombie) című filmben.

Egészen más formában jelennek meg George A. Romero Dead-trilógiájában (Night of the Living Dead, Dawn of the Dead, Day of the Dead) és a zombi-filmekben. Mindhárom előbb említett filmben emberek egy kis csoportja próbálja felvenni a küzdelmet velük, mindháromszor egy elszeparált helyen (egy családi házban, egy bevásárlóközpontban, és egy elhagyatott katonai bázison). Egyik esetben sem kapunk megnyugtató válaszokat arra, milyen okból változtak lelküktől és intellektusuktól megfosztott bábokká az emberek. A három film ugyanakkor a korban aktuális problémákra reflektált, például a fogyasztói társadalom elmét romboló erejére. A Holtak hajnala élőhalottjai ösztönösen visszatérnek a bevásárlóközpontba, az egyik szereplő érvelése szerint, azért mert a vásárlásra, és erre a helyre emlékeznek igazán.Az élőhalottak ugyanakkor szembesíti a nézőt az elkerülhetetlen véggel, a test létezés utáni pusztuló létével. A filmek figyelmeztetnek rá, hogy a renden, szabályokon alapuló világ hamar romba dőlhet, akárcsak saját testünk.

Több film is az emberi testtel kapcsolatos félelmeinkre épít. Ennek egyik legillusztrisabb példája A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers), melynek három változata is készült – 1956, 1978, 1993. Egy meteor-becsapódás után a Földre rejtélyes mikroorganizmusok kerülnek melyek az emberi testet teljesenn lemásolva lépnek az eredeti személy helyébe. A filmek központi szereplőinek ismerősei és közvetlen környezetük lassan teljesen kicserélődik, a másolatokat pedig jóformán lehetetlen beazonosítani. Az emberi test lemásolható, megfosztható tartalmától (a lélektől), és új, idegen identitással ruházható fel. A reprodukció lehetősége felveti az „én” és a „másik” elválasztásának lehetetlenségét, az egyediség megtartásának kudarcát. A test kiterjesztésének végtelen kitágíthatósága és az én felszámolhatóságának lehetősége , illetve a test bármilyen sérülése magyarázatul szolgálhat a test határainak védelmével kapcsolatos szorongásokra.