A nap, mikor megállt a Föld (The Day the Earth Stood Still)

Hidegháború, az atomcsapástól való rettegés, az égen feltűnő vélt, vagy valós repülő csészealjak, paranoiás hangulat. Ebben a korszakban, 1951-ben került a mozikba A nap, mikor megállt a Föld című film. A hidegháború idején Klaatu (Michael Rennie), a földönkívüli - elpusztíthatatlan robotja, Grot társaságában érkezik a Földre, hogy figyelmeztesse a bolygó összes népét az egyre fenyegetőbb atomfegyverek veszélyeire, amelyek az űrbe jutva már nem csak az emberiséget veszélyeztetik. A filmet Robert Wise rendezte, akinek nevéhez olyan, mára klasszikussá vált sci-fik fűződnek, mint A testrablók támadása (1945) és Az Androméda törzs (1971). 

 

 

2008-ban a történet újra a mozik vásznaira került, azonban az üzeneten kívül és az alaphelyzeten kívül az új verzió nemigen hasonlít a régire. Klaatu, a földönkívüli (Keanu Reeves) meg akarja menteni a Földet. Hatalmas űrhajója a Central Parkban landol, onnan közli terveit az ijedt és meghökkent világgal: kiirt mindent, hogy azután újra benépesítse bolygónkat a most élő fajok klónjaival – kivéve az embereket, akik felelősek világuk egyre romló állapotáért, veszélyesek, és ezért nincs helyük az újraformált természetben. Mindkét film mondanivalója a mai napig érvényes, ugyanakkor pusztába kiáltott szó. 

 

S bár Scott Derrickson 2008-as verziója látványvilága természetszerűleg utasítja maga mögé a klasszikusét, utóbbi történetvezetése következetesebb, karakterei jobban formáltak. Míg a Keanu Reeves által megformált Klaatu már már egy szuperhős, Michael Rennie által megformált idegen sokkal sebezhetőbb, sokkal esendőbb. Másrészt Derrickson amolyan mártírrá teszi Klaatut, míg Wise verziójában dolga végeztével a kemény ultimátum tényévek hagyja magára az emberiséget. Valószínűleg újabb 50 év múlva ugyan így aktuális lesz a történet, talán valami egészen más miatt, és akkor Klaatu újra ellátogat hozzánk.

Véres délkörök

A Vadnyugat és a mexikói határvidék történelme mindössze félszáz éves. Márai Sándor is erről ír naplójában, amikor arról elmélkedik, hogy a Vadnyugatnak még nincs történelme, és mélyen gyökerező hagyományai. Valójában a western-filmek is ezt a hagyományt és mítoszt próbálják megteremteni, amelyek napjainkban is formálódnak. McCarthy Véres délkörök című könyve is mítoszt teremt – véreset, kegyetlent, néhol egészen szürreálisat. 

S műve újabb alkotás táptalaja, hiszen country gyökerű zenét játszó Ben Nicholst egy egész albumot írt The Last Pale Light in the West címmel a regény hatására. A dalcímek a főbb szereplők neveit viselik, a zene pedig remekül illeszkedik a komor íráshoz. A regény s a lemez pedig sötét ecsetvonás a Vadnyugat színes tablóján.

Felettünk a Föld (Another Earth)

 

A kamasz Rhoda (Brit Marling) karambolt okoz, amelyben meghal egy férfi (William Mapother) felesége és fia. Az eredetileg szép jövő előtt álló lány börtönbe kerül, ahonnan kiszabadulva magányosan, bezárkózva éli életét családjával. A baleset napján az égen feltűnik egy új bolygó, s Rhoda ezt bámulva okozza a végzetes tragédiát, a börtönből kikerülve a tudósok egy igen érdekes felfedezésre jutnak, mégpedig arra, hogy a másik bolygó szintén a Föld, annak mintegy tükörképe – beleértve az embereket is. 

 

Időközben a lány megpróbál szembenézni hajdani tettével és takarítani jelentkezik az özvegy férfi házában. Azonban nincs ereje megvallani tettét, s lassan a két megtört lélek kezd egymásra találni. Rhodának ráadásul esély nyílik arra, hogy eljusson a másik Földre, s szembenézzen ottani önmagával. Mike Cahill filmje különös sci-fi, hiszen a Föld másolatának létezése (ezen alapul az 1969-es Utazás a Nap túlsó odalára is) elméletileg minden ember számára megadja az esélyt, hogy önmagával találkozzon, szembesüljön. 

Ez azonban, ahogy Rhoda esetében, valójában ezen a Földön is lehetséges, s a lánynak a tragédia folytán sikerül is. Poetikus sci-fi a Felettünk a Föld, amely sallangmentesen, a hétköznapokba ágyazva mutatja be, miként dolgozza fel fájdalmát és egyéni tragédiáját két ember. Cahill a sci-fi műfajába katartikus drámát oltott és független filmes eszközökkel mesél – különös, szép történetet adva számunkra.

2001 Űrodüsszeia

Kubrick filmje és Clarke regénye a sci-fi történetének egyik igazi csúcspontja. Két ragyogó elme dolgozott össze, s jött létre ez a pazar alkotás. A két mű együtt született, így érdemes elolvasni a regényt a film megtekintése előtt (vagy éppen fordítva). Film és könyv értelmezi, kiegészíti egymást még tovább tágítva a történet távlatait. 

 

 Ha már a távlatokról beszélek, Clarke története felöleli az emberiség múltját és jövőjét, miközben Bowmann, az űrhajós viszontagságos utazásáról és a szuperszámítógép, HAL 9000-rel való harcáról mesél. Kubrick pedig olyan filmet készített, amely még ma is egyedülálló, akárcsak a Holdon talált monolit vizuális trükkjeit és filozofikus mondanivalóját tekintve egyaránt. Komoly, komor sci-fi, amely a műfaj egyik legelgondolkodtatóbb, legszebb alkotása.

Kubrick és Clarke

Take Shelter

 

 A Take Shelter főhőse, Curtis (Michael Shannon) élete szépen alakul, feleségével és kislányával egy kisvárosban él, biztos állása van, és megbecsülésnek örvend környezetében. Egy éjszakán azonban rejtélyes álmok kezdik gyötörni, amelyekben egy fenyegető vihar a főszereplő. Eleinte nem tulajdonít a dolognak nagyobb jelentőséget, de idővel egyre nyomasztóbb álmai lesznek és úgy érzi, valóban katasztrófa van készülőben. Viselkedése egyre paranoiásabbá kezd válni, és munkájában is kezdi hátráltatni, nem is beszélve családi életéről.

Környezete furcsálva tekint viselkedésére, azonban ennek ellenére egy óvóhely építésébe kezd a kert végében. A katasztrófa azonban sehol, és Curtis élete kezd szétesni, így kénytelen pszichológushoz fordulni. Jeff Nichols filmje aprólékosan - fokozatosan növelve a feszültséget - mutatja be miként lesz úrrá főhősén a félelem, az elkövetkezendő vihartól. 

 A rendező a Fegyverek és emberek után újra Michael Shannonra bízta a főszerepet, aki pazar színészi munkát végez, a magabiztos férfiból a film végére egy reszkető, bizonytalan ember válik. Nichols lassan mesél, remek hangulatképeket, rejtélyes álomjelenetekkel tűzdeli, mellőzve minden bombasztikus elemet - a zene, a képek, a színészi játék visszafogott mégis együtt erős elegyet alkotnak. (Sopiler) A befejezés eleinte egyszerű megoldást kínál, aztán az utolsó másodpercekben olyan fordulat következik, amely a nyugtalanító filmet meglepő, sötét, nyitott véggel ajándékozza meg. Hisz a vihar nagyon is eljő, csak éppen később, mint ahogy Curtis számított rá.

A dolog (The Thing)

 

John W. Campbell 1938-as novellája, a "Who Goes There?" című novellája immár három feldolgozást is megért. Howard Hawks rendezése az 1951-es The Thing from Another World-jében már az eredeti, későbbiekben ismétlődő alaptörténettel találkozunk, ahol egy kutatócsapat az Antarktiszon egy idegen űrhajóra bukkan, amiből egy idegen lény fagyott tetemét hozzák fel, a lényben azonban egy olyan veszedelmes organizmus lakozik, amely bármit képes reprodukálni, így a csapat tagjait is. Megkezdődik tehát a harc a lénnyel, amely mindenkiben ott lapulhat, és bármelyikőjük alakját felveheti. Hawks filmje a maga nemében remek, technikai megoldásai ugyanakkor mára megmosolyogtatóvá váltak, így tompítva a történet élét. 

 

 

John Carpenter vállalkozott a történet újbóli feldolgozására 1982-ben, az ő verziója máit tán az egyik legjobb sci-fi horror. Ez több tényező eredménye, Carpenter teljesen száműzi filmjéből a felesleges romantikus szálat, hősei kizárólag férfiak, az elszeparált kutatóállomás és az egymásra gyanakvó, paranoiás szereplők közötti konfliktusok igazán feszült hangulatot teremtenek, a szörnyet megjelenítő technikai trükkök pedig manapság is megállják a helyüket. Mindezeket pedig Ennio Morricone minimalista, azonnal beazonosítható, fenyegető zenéje teszi teljessé. 

Ehhez képest Matthijs van Heijningen Jr. előzményfilmje, majdhogynem felesleges, hiszen a cselekmény szolgaian követi elődjét, a történetvezetésben sem mer újítani. S sajnos inkább Hollywood felé tesz engedményeket, így lesz a film főhőse egy nő, s Morricone jól ismert dallami mellett jónéhány nagyzenekari sablon is felcsendül. Egyedül a film befejezése érdekes, ide leginkább csak azért, mert kedvet kap az ember, hogy megnézze utána Carpenter klasszikusát.

Csúcshatás (Limitless)

Eddie Mora (Bradley Cooper) lecsúszott, slampos író, akinek se pénze, se ihlete. Egy napon azonban volt feleségének sógora egy pirulával ajándékozza meg, amely segíthet neki az írásban. A rejtélyes pirula azonban nem csupán Eddie ihletét adja vissza, hanem valóságos zsenivé változtatja, hiszen a teljes agykapacitását fel tudja használni. Szóval újabb adag pirulát szeretne volt sógorától, akit azonban időközben eltesznek láb alól - de egy jó adag NZT-t (ez a drog) neve azonban sikerül szereznie. Hősünk villámgyorsasággal befejezi regényét, hatalmas haszonnal tőzsdézik, így felfigyel rá egy tőzsde-guru (Robert De Niro). 

Azonban egy rejtélyes alak, illetve a rendőrség és a tőzsdézéshez kezdő lökést adó uzsorás nem hagynak neki nyugtot. Neil Burger filmje remekül mutatja be a vegetáló író hihetetlen fejlődését, Mora azonban nem úgy jár, mint A fűnyíró ember, együgyű hőse, Jobe, aki aztán szuper-intelligens lénnyé válik és egy számítógépbe költözik. Jobe-val ellentétben Eddie Mora sima modorú, sziporkázó zsenivé válik. S bár őt is majdnem tönkreteszik az elvonási tünetek, azonban úrrá lesz rajtuk - így lehetséges, hogy a film zárlata ironikus, vicces jelenettel zárul. Amíg ide eljutunk Burger pergő képekben, sok humorral. számtalan ötletes vizuális megoldással pörgeti fel Eddie száguldó zsenijéhez igazítva filmje tempóját. Bradley Cooper szépen játszik, hiteles lelakott vesztesként, és skatulyából kihúzott, briliáns gondolkodású tehetségként egyaránt, Robert De Niro pedig könnyedén hozza a ravasz tőzsdecápát. Intelligens film az intelligenciáról.